Ma már a 64.-ben vagyok.
Nem tudtam elképzelni régen, hogy milyen a semmi-nap. Nem is elmélkedtem róla, mert nem tudtam, hogy van ilyen.
Reggel összeírtam a lehetséges tennivalókat. Kb 15 db kapásból lett. Aztán csak habcsók, ebédelés, telefon egy sorstárssal, szöszmötölés, agyalás Labkáról... és már este lett. Képtelen vagyok magam mögé tenni a fiam sorsát. Zokognék..., ha még tudnék ezen sírni. Aljas sors, elbánt velünk. Annyira szeretem, annyira segítenék rajta, annyira összetört a szívem...
Csak a csend, a kiüresedett lég, a céltalan őgyöngés, az elveszettség fájdalma van. A mosoly, a röhögés, az események, a változások, a fejlődés, a haladás hiányzik. Értelmetlen ezek nélkül az idő. Pedig igen..., a pillanatoknak kellene örülni, a szépeket látni és hálát adni azokért. Hűvös szoba a kánikulában..., csend a romboló kavalkádoktól távol..., biztonság..., egészségem. Ilyesmi. Hááát, nem sikerül. Csak csend, csak mozdulatlanság, csak emlékek, csak vááárakozás, csak bánat... Ez inkább vegetálás. Bízzak... A még nemlátottban... A fordulatban... A túlvilágban...?
