Adél a megváltozott munkarendben dolgozik a covid-osztályon. Fölborult a bioritmusa, nem alszik normálisan. A teljes szabadnapjára hívott hozzájuk, de nem vállaltam - ki főzne nekem egy teát is, ha megbetegednék? Féltem ezt a semmirevaló életemet. Vagy inkább a szenvedéstől félek. lehet, hogy megharagudott rám titkon... Habár máskor is csak többnaponta beszélünk...
Sapi jár az oviba.
Labkáék szintjét lezárták, 10 nap karanténban lesznek, mert 4 v. 5 pozitív-tesztes lakótársa lett. Ők az izolációs részlegbe kerültek. Nagyon-nagyon sajnálom őket. A betegeket is, de a kényszer-összezártakat is. A fejem megint belefájdult. Ödémás a szeme. Unalom felsőfokon... Hiába emlékeztetem magamat arra, hogy tehetett volna magáért míg itthon volt... Nem kéne ott lennie! De aztán kell, hogy újra meg újra meggyőzzem magamat, hogy felelevenítsem a halmozódó bajokat - amig itthon volt.
Tegnap úgy éreztem, hogy mellénk állt az Isten. Lehetetlen, hogy véletlenül bukjanak a politika sakktáblájáról. Nem erőszakkal, nem átlátszó cselekkel..., hanem a saját bűneik következményei miatt.
Hálát adok a világ fordulatáért (Biden), bízom a JÓ tovagyűrűzésében! "Telve a reménnyel" nézek a jövő elé.
Mildinek szóltam, h habár a talpam bőrkeményedései rendeződnek, a hétfői gyaloglás megint elmarad, bálabontásra mennem kell!!! Igaz, h pár hete megállapodtam magamban, hogy Labka majd szerez magának ruhákat-cipőket, mindhiába vittem neki minden figyelmemmel ráfókuszálva... - elvesztek, elkallódtak, fene tudja mivé lettek... Most belém szúrt a fájdalom és nem hagyhatom magára a sz@rrá lett cipői miatt, a pótlólagosan kapott Michelin-pufi-kabáttal, az 1 db kapucnis-kengurú felső holmikkal. Senki más nem figyel rá a családból. Ez hihetetlen, borzasztó. És engem ez rendesen keményít... velük szemben. Milyes fos-ságot hozott ez az élet?!?!?!
