Vendég, vendég hátán. Őszi szünet megelőlegezve is, rokonlátogatás ittalvással, halottaknapi koszorúkkal lemaradva, étlapösszeállítás még tervben sem - és az egész lakás szalad. A napokkal ezelőtti visszadobozolásról nem is beszélve... Beszerző körutak ezerrel (ha-ha-ha, mint a reumás csiga), lábam térdig járva.
Leginkább gondtalanul heverésznék.
Persze én legyek rugalmas, spontán, kedves és szivélyes...
Már beletörődtem, hogy nem tartjuk a meleg, családias, mindennap értekező kapcsolatot, hiszen MÁS-MÁS család vagyunk...😮😧😩 Beindítottam nagy nehezen a varrodámat: a lehető legtöbb dobozt elővettem, s mivel már rééég nincs kategorizálva, a legpraktikusabbnak tartottam, ha mind kiterítve, átláthatóan nyitva van amerre a szem ellát. Innen szedegetem elő a továbbadóst, az átalakítandót, a kidobóst, a mosásravárót stb stb. A legutóbbi vendégségen is becsuktam a kisszobaajtókat és másnap ott folytattam, ahol abbahagytam.
Így is nézett ki, hogy ez nagyszerű, hiszen ittalvásokról főként nem lesz szó sem. Nnna, ma a lesózott káposzták üvegbe rakosgatásán kívül még textil-birkózás is vár rám. Este előtt érkeznek és NEM JÓ, ha én utazom ki holnap hajnalban... Tehát holnap du a koszorúshoz, édesítőszereshez sem jutok el.
Kurva jó, hogy váratlanul is rángatható vagyok - amikor neki kell. Az én vágyódásaim levoltak sz@rva, fikázva, kezelve. Már a régen betervezett közös tevékenységektől is egész jól elbúcsúztam...- már el is szállt fölöttük az idő. Nem kaptam meg. Nincs más, csak magam. Meg az időnkénti felületes vagy ritkán mély ezzel-azzal találkozások, beszélgetések. Amelyek nem oszlopos támaszaim.
Igyekszem nem agyvérzést kapni. Sőt, örömmel várni őket. Remélem össze tudom szedni magamat és a lakást addigra.
Ui.: hááát elég banyás hangulatom volt itt...
Sűrű minden, ami történik.
Jó is, de leginkább fejbeverős.
Csakis a Teremtő tud velem lenni mindig. Nélküle összeomlanék.
Véletlenül elém toppantak esküvői-lakodalmi videók...
Boldog percek, órák, életesemények. Volt tanítványaim. Akiket az első "társadalmi" lépésekre tanítottam. Hááát, ott is elcsúszhat egy sors... Ha nem értő kezekre van bízva... Nagyon érzem, hogy jókat adtam nekik - leszámítva a tévedéseimet..., de az benne van a pakliban. Szépek lettek, értékesek. A csontjaikban talán ott vagyok. Esketés közben, meghívott vendégként táncolva, a hivatásomat követve, az odafigyeléseikben...
Aztán videócseteltem a fiammal... Ingerszegényen, tudatmódosítva, vacsoráztatásra várva, ödémás szemekkel, egyhangúan váltottuk a szavakat a semmiről. Minden alkalommal olyan ez nekem, mintha lenyakaznának. Az én sokoldalú gyermekem szürkén él, mint egy láncrakötött kiskutya. Ez tragédia.😭😭😭😭😭😭😭😭
A remény azért pislákol bennem, hogy lesz jobb, lesz kárpótlás, lesz jóvátétel. Csak az értelmemmel nem találok még elképzelést sem ehhez.
