Lefagyott napok

(Nem jönnek automatikusan a beállított betűk.)

Kilenc nap óta csak pillanatnyi örömök vannak - esetleg. Azért nem kezdek összefüggő hosszan írni. 
Nincs eleje, se vége a napjaimnak. Van, hogy alig tudok elaludni, van, hogy az éjszaka közepén fölébredek. A hajnali ébredést díjazom, mert egy kis ideig él bennem a remény, hogy MA csinálok pár értelmeset... Aztán 10 órára elálmosodom..., 11-kor már nem tudok ébren maradni. 13-14 órakor ébredek. 1-1,5 óra, mire észhez térek. Éjfélkor megyek vízszintesbe. Hétköznap 4X voltunk gyalogolni reggelente.
Rengeteget böngészek az interneten. Nagyon lehúz, hogy aljas világ lett az országunkban. Sokszor érzem lórúgásként, hogy minden hiábavaló volt. Minden. A jövőbe sem tudok bizalommal nézni.

Eddig dédelgettem a gondolatot, hogy Sapival egyre könnyebb lesz lelépniük innen. Adél a jó végzettségével szépen élhetne Németországban. Ott még nincsenek világégéses körülmények... 
Ma mondták el ketten -a lányom és az unokám-, hogy dec.-jan.-ban új családtagunk érkezik. Kistestvér. Az én második unokám.
Pár éve bunkósbottal vertem a fejembe, hogy egy kis kései unokám van és ennyi... Most nem megy könnyen a fordulatot megtenni... 

Vegyes érzések, gondolatok kavarognak bennem.
Tavaly (v tavalyelőtt?) még komoly válási fontolgatásokban gyötrődött Adél.
Labilis társ. Langyos munkavállaló. Bizonytalan családfenntartó. Társas kapcsolatokra képtelen. Mindketten túl vannak a negyvenen... A lányom "húzza maga után, mint a döglött lovat". 
Sapinak lesz tesója. (De mint tudjuk, az még nem eleve biztos támpont.)
Anyagilag bírják-e vagy jobbágysors vár rá...?
Mi mamák már nem tudunk érdemben besegíteni.
"Nem veled akarom fölnevelni!" - mondta a lányom egy 3-4 évvel ezelőtti megbeszélésünkön Sapival kapcsolatban. Annyira erősen akarta is, hogy alig jutott hozzám az unokám. A picikori (bölcsődés) 1,5 év csodálatosan telt, gyönyörűen..., de utána elszakadtunk. Érintőlegesek lettek a találkozásaink és a vágyott, közös "óvodás évek"-álmaim szertefoszlottak.
Az értékek, amit adhattam volna neki is..., azok másokba épültek be az életpályám során. A jövőbe, a fél, a két, a négy év utáni időbe nem sikerül beleképzelni a saját részemet. Nem is kezdem "felindítani" magamban. Még egy ekkora pofáraesés nem hiányzik. 
Az ő dolguk.
Pedig sokkal-sokkal többet reméltem valaha.