Délutáni alvás után érkeztek.
Fenyőágakat hoztak, még bonbont, csokikat, ajándéktáskákat.
Almalével, sós sütivel kínáltam őket.
Adéllal nem tudtunk elmélyültebb témába fogni, Sapi körül forgott a találkozó.
A legó került elő, aztán kis kézművesség. A "Vityilló" mese fölrémlett az unokámnak a baba-korából és egyre érdeklődőbben hallgatta. Ez motiválta az előkészített szemléltetőkép barkácsolásához. Nehezen ment az ollóval nyírás, nagyjázva lett a színezés, a ragasztás örömmel. Hajtotta a gyors eredményre jutás. Hol van a türelem, a várakozás, a kitartás...? Vajon mi lesz 8 hónap múlva? Iskola vagy még egy év ovi?...
Autót a parkolóban hagyva busszal mentünk az ünnepi központba. Nem jutottunk be a székesegyházba - zárva volt a szokott ajtó, s már idő nem jutott a keresgélésre. Felrémlett a máskor is templomba vivő igyekezetem - Adél úgy alakította, hogy bajlódás legyen és késsünk. 😭😭😭 Ez nagyon elszomorít engem. Utólag fotón láttam, hogy szabadtéren valahol nagy betlehem is van állítva..., de nem jártuk körbe...
A templom fényfestése 10 percen belül kezdődött - nagyobb látványt vártam... A korcsolyapálya korlátánál foglaltunk helyet, így mindkét eseményt szemmel tarthattuk.
Előtte azonban a "bolond-kocsit" meglátva kérlelt, sóvárgott az unokám - befizettem rá, hogy lenyugodva élvezze a pompás templom-csomagolást. Visszatértünk később és még 2 kört ment - boldog élvezettel ült a lassú körhintán. Repülőn, szarvason és lóháton ült.
Haza indulva megpillantotta a mese-kastélyt, s bár 3. éve Bogyó és Babóca kiállításról próbálta Adél elvenni a kedvét, mi döntöttünk. Aztán nem volt kiállítás, hanem szalmabála nézőtér, xy rajzfilm egy nagy tv-n, meg 4db szelfi-fülke. Angyalszárnyas fotó készült a kis csibészről. Előtte nézte a népséget.
Pónilovas körbejárás is volt - jövőre már ez sem biztos, hogy vonzó lesz számára.
Ó, de szeretném többször látni, amint rácsodálkozik a világra!
Az illatokat érezve éhes(!) lett 😮, de nem álltunk neki keresgélni.
Jövőre nem szorgalmazom ezt a programot. Adél igen fáradt lett a végére és én azt éreztem, hogy miattam kényszerítette magát ide... Képeket azonban készségesen készített, aminek nagyön örülök.
Habár láttam én már turkiban komplett családi albumot... Akkor sokszor elgondolkodtam azon, hogy 2-3 generáción túl már nemigen őrzik meg a fotókat...
A PILLANATOKAT kell
óriási hálával megélni és
a szívünkbe zárni -
megőrizni, amig élünk!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése